A kezdődő őszből is vannak már emlékképek: régiek és újak.
A tegnapi eső áztatta levelek után, ma már a száradó zörgőben lépkedtem, és mind a kettőt szeretem. Még jó, hogy nem kell dönteni, ha mindkettő jó.
Ősz van, és egy blogos társa gondolok, akitől ma búcsúznak el végleg. A család a jelenlétükkel teljes szeretetükkel, én ( és még sokan) lélekben vele vagyunk. Sokszor eszembe jut, a Skype-on állandóan offline van, és nem fog soha megszólítani már, hogy mi van velem, pedig ő volt nagyon beteg.
Szeretett és tudott élni, és ezt az érzést át is tudta adni.
Az egyik legnagyobb tudás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése