"...Antal indult, most már valóban nem
akarta kettesben hagyni Izával, maga kísérte ki. Antal megállt a
küszöbön, tétovázott egy pillanatig, mintha mondani akarna
valami békítőt, vigasztalót, aztán végül se szólt, csak
megcsókolta, feltűrte a kabátja gallérját, s nekivágott az
esőnek. Utánabámult, amíg csak látta, pedig nem Antalra
kívánkozott, hanem a képet akarta nézni, ameddig még lehet, az
utca szelíden hajló könyökét, a fényeket az ablakokban, Kolman
büszkén kivilágított, naiv kirakatát. A járókelők cuppogtak a
vízben, az esernyők kelméje villogott. Déli szél fújt megint, a
fellegek, a hold nélküli ég ott ült az alacsony házak tetején.
Mióta élt, most érezte először, hogy a föld nem egyenes, hanem
kerek, s lassan, de érzékelhetően elfordul a lába alatt. Hogy
jelenthetett Vince csepp teste, egyre apadó alakja akkora
biztonságot? Csak állt, a kapunak támaszkodva, melyet napok óta
szinte nem is érzett valóságosnak már, mintha Vince elvitte volna
magával a kövek és deszkák realitását, s valami surrogó
gomolyagot, ködöt hagyott volna a helyén. Az omló márciusi este
és az alázuhogó ég alatt még egyszer és most már utoljára
egészen közelről érezte Vince testi mivoltát, ősz haja ott
lengett az utcakönyök kis terének lámpája körül. Köd
ereszkedett, laza, tavaszi pára, a főutca felől odahallatszott a
sercegés: kerekek hasították a felgyűlt esővizet...."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése