Őszi reggeleken mindig vár a szélvédőn egy-két levél, mely utazik egy darabig velünk a nedves szélvédőn, míg a szél le nem viszi váratlanul. Lehet rá ugyan felkészülni, vagyis nem igazán váratlan a hirtelen repülés, hiszen a fizika előbb-utóbb teszi a kötelességét, de mégis hiányzik, mikor hirtelen eltűnik.
Évente visszatérő, csendben töltött percek ezek, míg az egyik szemem mindig rajta van a levélen, és drukkolok, hogy MG ne törölje le a szélvédőről idő előtt, mert tisztán akarja látni az utat, és nem is tudja, hogy mi jár a fejemben.
Ő érthetően az utat figyeli, míg én a levéllel létesítek lelki kapcsolatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése